- Phaedra! – visították egyszerre hárman, mikor átléptem a Pose szerkesztőségének küszöbét, s hamarosan már csak azt tudtam érzékelni, hogy három lány vesz körül és mintha csak egymás között felállították volna a sorrendet, nehogy kárt tegyenek bennem, ugráltak a nyakamba és részesítettek csontropogtató öleléseikben. A meleg fogadtatás kifejezetten jól esett az ő részükről, ugyanis hatalmas volt a valószínűsége, hogy a főnököm már nem fog röpdösni örömében, mikor elmesélem neki, hogy nem igazán jártam sikerrel, és az „Ahogyan csak ők tudnak élni” című rovat e havi cikkét valószínűleg el kell napolnunk, és további negyedórányi megbeszélésre lesz szükség, hogy találjunk egy megfelelő interjúalanyt, akinek írhatok egy irtó unalmas cikket a napi beosztásáról, csak hogy a hétköznapi lények, mint jó magam, vagy ezek a vigyorgó tyúkok itt a nyakamba borulva közelebb érezhessék magukat az elit személyekhez, s rájöjjenek, hogy valójában ők is csak emberek, ezért ugyan annyiból tart neki felkelni reggelente, elkölteni a reggelit, elvégezni a korai toalettet és még sorolhatnám, hogy mi minden hasonlóságra kell rávilágítanom e cikkeimmel, mint jó magunknak.
- Úgy hiányoztál, nekünk. - Ki akartunk menni eléd a…- … reptérre, de…- Genevieve nem engedett el minket.- Azt mondta, hogy…- Hogy, ráérünk téged akkor faggatni, ha beléptél ide. - Igen, mert ő akar első kézből mindent hallani – fejezte be Leah, én pedig eddig hármuk között cikázó tekintetemet megállítottam a szőke hajú lányon. Esküszöm, az előbbi pár másodperc elég volt, hogy belefáradjak a megpróbáltatásba, ami New Yorkba visszaérkezésem első fél órájában ért. És ez még semmi volt ahhoz képest, amilyen fejmosásra abban a zárt ajtajú irodában számíthatok, a tágas helyiség másik végében.
- Oké, akkor nagy levegő – vigyorogtam rájuk, arra az egy percre, amíg sikeresen száműztem fejemből gondolataimat.
– Ti is hiányoztatok – öleltem magamhoz őket most én, s vékony karjaimat olyan szélesre próbáltam tárni, hogy oda tudjanak férkőzni hozzám.
Az idilli pillanatot a főszerkesztőnk, Genevieve Leroy hangja szakította félbe. Megdermedtem. Már tudtam előre, hogy a reszelős, rideg hang semmi jót nem jelent számomra. Szeretett íróasztalom felé pillantottam és egy perc alatt felmértem, hogy mekkora dobozra lesz szükségem, hogy összepakolhassam idehordott holmijaimat.
- Phaedra, az irodámba, azonnal! – mennydörögte, a gyomrom pedig abban a pillanatban görcsbe rándult. Olyan lassan indultam el, mintha csak a saját kivégzésemre tartottam volna. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ez a nő tönkre fogja tenni a karrieremet, aminek még elkezdődni sem volt ideje, hogy ha nem találok ki valamit villámsebességgel.
Miközben elhaladtam előtte gondosan ügyeltem, hogy még véletlen se kaphassa el pillantásomat. Szigorúan a földet fixíroztam, miközben nagy izgalmamban alsó ajkamat harapdáltam. Remek, ha nem hagyom abba ezt az idétlen szokást, akkor megint ki fog serkenni a vér a számból. Gyerünk Phaedra, vegyél már erőt magadon, ez nem az általános iskola, kit érdekel, hogy egyest kapsz a feleletedre, lesz legközelebb!
Az ajtót bevágta mögöttem, majd leült foteljába és engem is hellyel kínált a vele szemben elhelyezett ülőalkalmatosságon. Továbbra sem néztem fel, de hallottam, ahogy megreccsen a puff alatta és előre dől.
- Hallottam. Ezt az egy szót úgy ejtette ki, mintha gyilkolni akart volna, mégis büszkeséget véltem kicsengeni hangjából. De lehet, csupán képzelődtem. A büszkeségen kívül mindenféle érzelmet kiválthattam belőle, ami negatív volt. Még is úgy éreztem, nincs rossz kedve. Ennek pedig merő bizonyítéka volt szélesen mosolygó szája, és élénken tündöklő szemei. Mégis félve tapogatóztam.
- Micsodát?- Az alakításodat, kint, a királyi család szívélyes vendégszeretetét élvezve – vádló volt, egyszerűen a gúny marta szavakat vágta hozzám. Valóban tudta, mit tettem. Felesleges lett volna neki hazudnom. Neki lehetetlen lett volna.
- Gen, meg tudom magyarázni.- A New York-i újságírók csak a város szajhájaként emlegetnek…Erre nem tudtam mit mondani, szörnyű volt a megaláztatás, ami ért.
- Mindenki tudja? – kérdeztem félénken. Esélytelennek tartottam, hogy ezt a helyzetet élve megúszom.
- Hát, ha a mindenkibe Te, Erick, a férjem Benjamin és jó magam tartozunk, akkor igen – olyan fölényességgel hangjában válaszolt, hogy megijesztett. Hirtelen fel sem fogtam, hogy talán még nincs minden veszve, hogy még nem kell, hogy végleg tönkre menjek. Még nem fejeztem be a pályafutásom. – De Benjamin és Én vagyunk az igazi újságírók ebben a városban, a többi csak firkász. Te is.
A vontatott hang elsuhant fülem mellett, csak arra tudtam gondolni, hogy egy életre adósa maradok ennek a nőnek.
- Szép kis summát ajánlott fel Benjaminnak Erick király - vonta fel szemöldökét, és lerítt arcáról, hogy minden percben arra várt, hogy én folytassam tovább a történetet. Nem kellett csalódnom, rövid időn belül hangot is adott elképzeléseinek.
- Nyugalom, Phaedra, egyelőre nem rúgtalak ki és még nem tudom, mit kezdjek ezzel a halomnyi információval, aminek csak részleteit tudom. Úgyhogy… első körben. Elmesélsz nekem mindent, amit műveltél azzal a megsavanyodott uralkodóval – vonogatta meg szemöldökeit és várakozóan nézett rám. Én pedig öt percig még kábulatba esve viszonoztam pillantását. Mikor végre feleszméltem, rögtön bele kezdtem mondandómba.
* * *
Azt hinnénk, hogy Erick Frederik Andrew Henrik Christensen Laborde de Monpezat, a dán korona viselője, akárcsak Manhattan legnagyobb hírnévvel bíró emberei, elfoglalt, nem törődik a családjával, s jobban figyel az országban történtekre, mint a háza táján lezajló eseményekre. Pedig ez nem igaz, hiszen maga, hét éves kislánya mesélte el a Pose-nak, hogy édesapja még egyetlen ünnepséget sem hagyott ki fellépései alkalmával. Erickről talán sok apa mintát vehetne, hogyan ossza be idejét. Hogyan legyen „karrierje” csúcsán, hogyan legyen példás és szerető férj, gondoskodó apa. Talán segítséget nyújthat a következő interjú, melyben a királyi fenség készséggel válaszolt minden feltett kérdésemre. Halljuk hát az Ő titkát. Mitől képes ugyan olyan lenni otthon, mint egy hétköznapi apa? Hogy csinálod Erick?
* * *
Telefoncsörgés, mely felver korán reggel. Éppen, hogy kinyitom szemeimet, fülemhez teszem a készüléket, és máris a nagynéném hangjára kell feleszmélnem. Igen, Genevieve Leroy horkant fel gúnyosan éppen a vonal másik végén, a főnököm.
- Olvastam a cikket, édesem. Ugye tudod, hogy snassz lett? Rettentően élettelen, semmi érzelem, semmi vád… egyszerűen semmi olyan szócska, amiből következtetni tudnánk rá, hogy bizony te szétdobtad az interjú előtt a lábad a királyi fenségnek. - Genn, hányingerrel küszködöm, nem aludtam összesen három órát az éjjel, mert az istenverte party-don megettem azt a flancos kaviárt – túrtam bele barna hajamba, miközben kicsúsztam az ágy szélére, hogy lábamat lelógatva megkeressem a szőrös mamuszomat.
- Még ilyen királyi kölyköt, nem szereti a kaviárt. Pedig az apja egyik kedvenc étele – hangjából kihallatszott, hogy vigyorgott, hiába akart megdöbbenést színlelni.
- Nem, az apja kedvenc étele a nutellás palacsinta. De ezt még sem írhattam bele a cikkbe, különben fél New York elindult volna a legközelebbi szupermarketbe, hogy karton számra nutellát vásároljon. A gazdagok legalább nem játszanak a gondolattal, hogy utánoznak valakit. Attól nem kell félni, hogy valahol kaviárrablás fog történni – magyaráztam a nőnek, miközben elnyomtam egy ásítást.
- Ne terelj, akkor is ott van a pocakodban egy csöppség, akinek királyi vér folyik az ereiben. - Genevieve, megbeszéltük még két napja, hogy miután kitettem a lábam a drágalátós irodádból, nem beszélünk arról, hogy képes voltam a fogadtatásom alkalmával a repülőtér mosdójában szeretkezni a királlyal, majd ugyan ezt elkövetni a kastélyban is. - Ugyan, itt senki nem hall minket. Ki jönne be rajtam kívül hajnalok hajnalán, hogy téged felhívjon? Csak én lehetek az. - Van is valami oka annak, hogy felhívtál, vagy csak élvezed, hogy a még meg sem született gyerekemmel egyetemben tönkre teszed a reggelemet? – nem zavartattam magam, hiába volt a főnököm, mikor mindennél jobban imádott, hiszen a fogadott lánya voltam. Nem meséltem még, milyen érdekes a családom? Tényleg nem? Hát, akkor itt az ideje egy kis kronológiának. Az anyám, Lilianne, és az apám Caleb, kitalálták, hogy nekik kell egy gyerek. Még suhancok voltak, éppen, hogy betöltötték a huszonnegyedik életévüket, mikor az életükbe csöppentem. A probléma csupán az volt, hogy Caleb kiszeretett anyámból, mire az világra hozta a babájukat, ergo engem. Megvilágosodott és ráismert a tényre, hogy ő Genevieve Leroyba szerelmes, az anyám húgába. Ez szép és jó volt, de anyám mivel egyedül maradt, nem volt hajlandó engem felnevelni, ugyanis arra hivatkozott, hogy ezt nem csak ő vállalta. Miután viszont fény derült Caleb és Gen kapcsolatára, ő eltűnt, mert nem bírta elviselni a megaláztatást. Így jutottunk odáig, hogy Genevieve lett az anyám onnantól kezdve. Persze apám rájött, hogy a húg is csak egy fellángolás volt, így hamar túltett Genen és rajtam is, és elindult, hogy megkeresse az anyámat. Azóta újra lángol köztük a szenvedélyes lamour, és együtt vezetnek valami idétlen műsort Ausztráliában.
- Kérdeztem valamit… hol jár az eszed, te lány? – ráztam meg fejemet, ahogy kizökkentett Gen hangja gondolataimból. – Mikor mondod meg Ericknek, hogy várod a babáját?
- Azt hittem ezt megbeszéltük, eszem ágában sincs megmondani neki a tényt, hogy az ő gyermekét hordom a szívem alatt. Ha akarnám, sem tehetném meg, mert kiátkozással sújtanák. Uralkodó létére megcsalta a feleségét, egy másik nőnek csinált gyereket… ha elmondanám neki, mivel lenne jobb? Tudna róla, emésztené a tény. Kicsivel okosabb lenne. De sem elválni nem tudna, sem hozzájárulni a neveltetéshez. A sajtó mindenről tudomást szerezne. Voltak már nehéz percek az életemben, mégis túljutottam rajtuk. Egyszer ezen is túl leszek. Az egyetemmel elbírok, nálad a Pose-nál mindig lesz egy biztos helyem, mi kell még az életben?- Tizennyolc éves vagy…- Kit érdekel a kor, bármikor szülhetek gyereket, ha éppen úgy tartja kedvem. Az apja kilétét illetően meg olyan mindegy már, hogy mit mondok. Nem akarom senkinek a nyakába varrni a babát, mindenki úgy fogja tudni, hogy egy bulin annyira kiütöttem magam, hogy sok férfivel feküdtem le és valamelyik teherbe ejtett. Kész, meg van oldva a gyerek kiléte. - Még elvetetheted… - tette hozzá halkan, én pedig konokul magam elé meredtem.
- Nem fogok megölni egy kis életet Gen. Sem a te kedvedért, sem másért. Még Erick kedvéért sem vetetném el, ezt a gyereket. Megtartom és kész.- Ne húzd fel magad, csak egy lehetőség volt… könnyebb lenne. De… Attól függetlenül, hogy én szívesebben olvastam volna az igazságot, New York ezt is bepuszilja. Ők nem tudják, amit mi tudunk, igaz drágám?* * *
- Flynn, ne vedd le – ültem kisfiam mellett a gyerekszoba szőnyegén, és már legalább harminchatodszorra adtam vissza rá cipőjét, de ő minduntalan lerúgta magáról. Vigyorogva gagyarászott, s mikor látta szenvedő arckifejezésem még hangosan fel is sikkantott, és nevetésbe fullasztva hangját, örült magának.
- Oké, akkor vedd le… most örülsz? Nem adok rád cipőt – csóváltam meg fejemet, és továbbra is ott ültem vele szemben a padlón. Most nem mozdultam, csak felé nyújtottam cipőjét, hátha méltóztatik elvenni tőlem azt. Aprócska ujjai ráfonódtak a cipőre, és magához húzta. A megszokott mosoly ült arcán, miközben nézegette a lábbelit.
- Tetszik? - Nyem – nyögte ki határozottan és a kávéját iszogató Marcus felé hajította cipőjét. Valahogy a célzó érzéke már most tökéletes volt, ugyanis sikeresen combon dobta a férfit.
- Látom ma reggel sem hajlandó velem osztozni a fiad…- Amint látod, nem jutottunk egyről a kettőre. Már megint nem akarja felvenni a cipőjét… - sóhajtottam gondterhelten és felnéztem az órára. Fél óránk volt odaérni a bölcsödébe, nekem pedig további negyedórám a szerkesztőségben landolni.
- Mondja már, hogy szeretlek? – guggolt le mögém Marcus és onnan nézett Flynnre.
- Persze, a nem szócska használatával – feleltem csúfos mosollyal és újra visszaadtam a cipőt Flynnek.
– Vedd fel. - Nyem akajom – fújtatott Flynn, és lebiggyesztette alsó ajkát.
- Flynn, mondj nekem valamit – vigyorgott rá Marcus megnyerően. Flynn válasza egyenes volt.
- Nyem szejetlek – ezzel egy időben pedig neki vágta a cipőt Marcus orrának.
- Aucs… Ez most rosszul esett kis krapek – borzolta össze a kisfiú szőke tincseit, majd nyomott egy puszit fejbúbomra és elindult kifelé.
– Este jövök. Addig neked adom anyádat, Flynn – intett vissza a férfi és már el is tűnt. Ahogy hallottam csukódni a bejárati ajtót Flynnre kaptam tekintetem, ő pedig visszanézett rám.
- Ez csúnya volt, Flynn. Marcust szeretjük. Oké?- Nyem szejetjük. Cipőt – nyújtotta felém kis karját, és érdekes módon most már hagyta, hogy ráadjam cipőjét. Hihetetlen, hogy minden reggel ezt el kellett játszanunk indulás előtt. Meg kellett várnia, amíg elmegy Marcus és csak utána vette fel cipőjét.
