♥ AUTUMN LENA WESTBAUM ♥♥ ♥ húsz ♥ ♥ ♥ 1992. március 2. ♥ ♥ ♥ Manhattan - Upper East Side ♥ ♥ ♥ tormented soul ♥ ♥Ősz van. Az egyetem első napja. Nem mintha annyira lelkesednék érte. Idén ez már a harmadik, ahova áthelyeztek apám munkája miatt. Nem is értem, ez hogy lehetséges egyáltalán, de ahogy ismerem őt, addig nem moccant a dékán irodájából, amíg az át nem vett.
Most épp a Yale-t hagytam ott, mert apám úgy döntött, több pénzt lehet keresni New York-ban. Pedig igazán megkedveltem a new haven-i emberek mentalitását. Mellesleg eddig is felvetett bennünket a pénz, de azt hiszem belesett abba a csapdába, hogy már semmi mást nem lát maga előtt, csak a pénzt. Mostanában alig beszélgetünk és ez hiányzik, különösen azóta, hogy két éve anyám meghalt. Hirtelen történt, ledöntötte a lábáról az influenza. Aztán napról napra rosszabbul lett, míg végül kiderült. Nem az influenza volt a halálos számára, hanem egy genetikai betegség. Veleszületett szívhibája volt, amit sajnos pár hónappal ezelőtt nálam is felfedeztek egy rutin vizsgálat során. Nem mondom, hogy könnyen vettem a diagnózist, mert hát mégis csak egy betegségről van szó, de cseppet sem félek tőle. Mellesleg anyám sem halt volna meg, ha nem teríti le az influenza.
Anyám halála előtt életvidám, mosolygós, cserfes lány voltam, de amióta itt hagyott minket, az életkedvem is vele ment. Napokat töltök egyedül a manhattan-i lakásunkban azon gondolkodva, hogyan sétálhatnék le a térképről. Sokszor elterveztem már, hogy itt hagyok csapot-papot, kiveszem a számlámon található több, mint egy millió dollárt és elutazom. Bejárom a világot, megismerek különböző kultúrákat, embereket és talán, valahol a világ másik pontján megtalálom a magamhoz illő férfit is. Végül mégis letettem erről a tervemről. Túl önző lettem volna apámmal szemben és rájöttem, azért mert alig beszélünk egymással, neki én vagyok az egyetlen ember az életében, akiért ölni is képes. Mi lett volna, ha csak úgy eltűnök mellőle. Belegondolni sem merek.
A barátaim szép lassan elkoptak mellőlem. Ki akar egy búskomor lány társaságában lenni? Nem hiszem, hogy akadna rá jelentkező. Egyébként pedig, azt hiszem én is hibás vagyok. Nem kerestem őket, pedig szükségem lett volna rájuk. Főleg azokban a napokban, mikor annyira egyedül és gyámoltalannak éreztem magam.
Szerettem L.A. –t, a házunkat, mert rengeteg emlék köt oda. Abban a házban születtem, mert a mentő balesetet szenvedett, mikor anyámhoz igyekeztek. Ott tettem meg az első lépéseimet, ott mondtam ki először az első szavaimat és most csak úgy, hirtelen, apám döntése miatt ott kellett hagynom. Igaz, hogy sokat költöztünk, de valahogy, valami oknál fogva, mindig visszataláltunk a régi otthonunkba. Most azonban, ez megváltozott. A házat eladták…
2 hónap telt el azóta, hogy a repülőgép landolt a JFK repülőtéren. Mai napig emlékszem arra, ahogy a hűvös őszi szél belekapott barna tincseimbe, mikor a lábam először érintette a reptér betonját. Mosolygós utaskísérők mutatták az utat az épület felé, a csomagjaink valahol mögöttünk indulhattak útnak, én pedig teljesen elveszve éreztem magam. Apám ugyan mellettem baktatott, de a mellettünk sétáló emberek számára mi sem különböztünk. Idegennek tűntünk egymás mellett és csupán mogyoró barna szemünk árulta el, hogy közünk van egymáshoz.
Mindent, amit csak lehetett elhoztam a régi házból. Apró kincseket, amik másoknak selejtezni való dolgok, nekem a világot jelentik. Apró kavicsok, gyermekkori karkötők, amiket együtt fűztünk, egy darab tapéta a szobám faláról, amire anyámmal közösen írtuk fel a „Faith, Hope, Love” feliratot. Mind olyan tárgy, ami nekem sokat jelent, másnak azonban csak szemét.
Magammal hoztam anyám festőállványát is, bár én magam sosem próbálkoztam a festéssel. Egyszer kétszer ugyan, anyám noszogatására ecsetet ragadtam, de sosem sikerült olyan lélegzetállítót alkotnom, mint neki. Ezt sajnos nem örököltem tőle, viszont a csodás hangját igen. Kislány koromban, mikor nem tudtam elaludni, mindig énekelt nekem valamit. Jobbára akkori slágereket, de volt egy dal, amitől mindig megnyugodtam. Ez a Beatles – Hey Jude című dala. Ha nagyon magam alatt vagyok, csak bekapcsolom a régi gramofont, amit apám egy bolhapiacon vett, felteszem a Beatles lemezt és eszembe jutnak az emlékek.
Az évek tovaszállnak, de az emlékek megmaradnak. Ezért sem vagyok már annyira szomorú. Megtanultam, hogy az idő minden sebet begyógyít, még azokat is, amelyek mélyen bennünk vannak. Tudom, hogy anyám büszke lenne rám, arra, aki vagyok és ez mindennél többet ér.
Az, hogy ennyit költözünk, az csak is azért van, mert apám szerelmes a munkájába. Neki csak én maradtam és a munka. Az, hogy másokon segít, kimeríti minden erejét. Apám siket-néma, és azért harcol, hogy a fogyatékkal élők is ugyanúgy élhessenek, dolgozhassanak, mint egészséges társaik. Szép cél, az elején még én is bekapcsolódtam, de anyám halála után megfutamodtam és meggyűlöltem, amiért az én apám előbbre tartja mások életét, mint a sajátunkat.
Azóta sem tudtam rendesen megbékélni vele, de legalább már nem vitázunk rajta. Vagyis annyit nem, mint régen.
És, hogy most mihez is kezdek ebben az új városban? Egyelőre még magam sem tudom. Azt hiszem az első az lesz, hogy barátokat szerzek magamnak, bulikba fogok járni és többet fogok mosolyogni.
♥ ♥ PLay by - Crystal Reed ♥ ♥
