Alex Mingan

Keddi nap volt, amikor édesanyám először karjaiban tartott. Könnyek szöktek a szemébe, s aranyozott orcáján végig gördültek. Akkor volt a legboldogabb. Édesapám kint állt az esőben, mély sóhajokkal nézett be az ablakon, nézett rám. Valami megváltozott benne, ezáltal jobb ember akart lenni. Eldöntötte mindent megad feleségének, s nekem.

Valamit elfelejtett.

Ezt a döntést nem lehetett könnyen megvalósítani.

Üdv, kedves olvasó. Most épp egy olyan krónikát olvasol, mely szerény személyem életét próbálja leírni. Kis sikerekkel. Nos lássunk hozzá.
Édesanyám 1931-ben született Franciaország fővárosában, Párizsban. Lena-nak hívták. Kedves nő volt, egy arany szívvel. 9 éves lehetett mikor az első bomba robban el a házuk mellet, rá pár hétre szülei úgy döntöttek elköltöznek messzire. El a háborútól, a gondoktól.
1941-ben foglyul ejtették szüleit, majd tavaszban kivégezték őket azzal a váddal, hogy fegyvereket szállítottak a Francia kormánynak. Lena éppenséggel nagynénjénél tartózkodott valamiféle menedéknek nevezetű helyen. Nos abban az időben nem járt gyakran a szerencse házhoz. 1943 novemberén Lena-t elfogták a Német katonák, s egy hadi táborba dugták. Ekkor találkozott apámmal, Dav, kit friss katonaként helyeztek a tábort felügyelni. Húszas éveiben járhatott akkoriban, fejébe vette, hogy megmenti az ott lévő embereket. 1944 decemberében már kész is volt a terv, s végre is hajtotta.
1945 április közepénél érkeztek meg Párizsba, apámnak hamisítottak francia személyit, mivel német származása miatt, s még katona is volt, kivégezték volna. Egy romházban bújtak el, míg ki nem jelentették szeptember 5-én, hogy vége. Vége volt a háborúnak, örömkönnyekkel tértek vissza a családjaikhoz. A halott barátokhoz, a sok emlékhez. 1948 nyarán édesanyám és édesapám összeházasodtak, s úgy döntöttek új életet kezdenek. Kiköltöztek Amerikába, egy csendes kis rezervátumba. A Makah rezervátumba.
Új fejezet nyílt meg életükben. Dav és Lena nyitottak egy vegyes boltot a rezervátumban, s boldogan töltötték el mindennapjaikat.
Hamarosan újra kezdődtek a gondok. Lena nagyon szeretett volna egy gyermeket, de sehogy sem jött össze nekik. Így hát elmentek orvoshoz. Még akkoriban nem volt annyira fejlett az orvostudomány. Ezért nem tudták kezelni Lena ritka betegségét, ezért egyszerűen csak annyit mondtak, hogy meddő.
1954-ben apám alkohol problémákkal szenvedett, ezért Lena átvette a bolt kezelését. Pár hónappal később apámat kórházba vitték alkohol mérgezés miatt.
1956. A helyzet rosszabbodott.

1962. A szüleim elváltak.

1965. Édesanyám elköltözött. Úgy gondolta friss levegőre van szüksége, s New York nyüzsgő városába tévedt.

1970. Lena cukrászként segédkezett a helyi cukrászdában. A kigyűjtött pénzéből vett egy lakást Queensben. Amikor váratlan látogatóval kellett szembesülnie. Apám, Dav, az ajtaja előtt állt, könyörgött Lenanak, hogy fogadja vissza. Megváltozott, letett az ivászatról, s próbált jobb ember lenni.

1975. Oly váratlan csoda érte szüleimet kiderült, hogy Lena várandós, velem.


Bevezetés gyanánt megmutattam szüleim múltját, lényem egyik legfontosabb rozsdás kulcsát. Nos innen kezdődnek a további izgalmas cselekmények.
Édesapám úgy döntött ideje vennünk egy kis keretes-házat, így hát kölcsönt kért a banktól, hogy megvalósíthassuk. Munkát vállal kocsiszerelőként, édesanyám pedig főállású anyuka lett. Már a 46. életévét taposta, s ráfért a pihenés annyi keserves év után.
Az évek teltek, apám saját vállalkozásba indított kocsik megjavítása érdekében. Virágzott az üzlet, én meg kezdtem felcseperedni.
Első szavam: szín.
Első karácsonyi ajándékom: festékek.
Első kívánságom: színezőkönyv.
5. szülinapi ajándékom: festőállvány.
11. karácsonyi ajándékom: egy saját szoba, a padlásom. Melyet műhelyemnek neveztem.

Hamar rájön az ember, hogy ezek a dolgok nem véletlenek. Imádtam festeni, rajzolni, kreatívnak lenni! Erre szüleim is elég hamar rájöttek. Művészeti iskolába írattak. Tanfolyamokra küldtek. Mindent megtettek annak érdekében, hogy megvalósíthassam álmaimat.
Mindenki színes egyéniségként ismert.
Az iskola udvarján árultam rajzaimat, s már 12 éves koromban megjelent a rajzom az egyik újságban. Minden tökéletes volt, csodás! Hamarosan mégis bekövetkezett a baj.

1988-ban apám cége csődbe ment, elvesztettük a pénzünket. A hitelt nem tudtuk már többé fizetni, így hát eladtuk a lakást, s visszaköltözünk Queensbe. Szüleim mindenféle munkát elvállaltak, csak azért, hogy legyen kenyér az asztalon. Sokszor lógtam suliból, csak azért, hogy kisebb munkákat elvállaljak így segítsek szüleimen. Hamar lebuktam, mert az iskola igazgató felhívta szüleimet, panaszkodta arról, hogy gyermekük túl sokat hiányzik.

1991. Megszöktem otthonról. Néha az utcán éltem, néha haveroknál.
Megtanultam egy s mást ezekben az években. Hogyan kell kizsebelni valakit, hogyan használj stukkert. Miképpen áss el egy holtestet. Zsongott az élet az utcákon.
Új hobbit találtam, s egyben álmaim munkáját. Tetoválásba kezdtem. Egy-két éven belül magamévá tettem a tetováló gépet s máris mindenki ismert New Yorkban. Máris kezdtem magamra is költeni, új ruhák, kiegészítők.

2001. Londonban tartózkodtam, éppen vége lett az egyik Tattoo Convention-nak melyen egy kis előadást adtam elő a Pin-up girl tetoválások elkészítésében. Ekkor már nagy vagyonnak tettem szert, s körbeutaztam az egész világot. Mégsem éreztem magam sehol igazán otthon, így hát bolyongtam a világban, egyik helyről a másikra. Munkám volt elég. S a hírnevem sem csökkent. Szüleimnek minden hónapban küldtem egy jelentős mennyiségű pénz összeget. Ezzel meghálálva neveltetésemet. De egszer sem látogattam meg őket személyesen. Nem szerettem volna visszatérni múltamhoz... hozzájuk
Nos visszatérve 2001-hez. Édesanyám szomorú hangja köszöntött a telefonva, mély gyötrelmek között vallotta be nekem, hogy édesapám nagyon beteg, s látni óhajt engem.
A legelső gépre felültem, s máris visszamentem New Yorkba.

2002. Édesapám sírja mellett álldogáltam, s végiggondoltam az elmúlt egy évet.
Kiderült, hogy szüleim félretették azt a pénzt, melyet küldtem nekik minden évbe. Egy fillért sem költöttek el belőle. Mikor megkérdeztem az okát, édesanyám csak ennyit válaszolt: " Tudod milyen makacs az apád." Ezzel ennyiben hagytam a dolgot.
Kicsit fényesebb évek álltak szüleim elé megszökésem óta. Anyám munkát kapott a helyi pékségben, s apám irodai kukacként élte le életét. Mindig volt kenyér az asztalukon, s semmi más nem kellett nekik. Tudták, hogy jól vagyok, s egymás társaságában lelték örömüket.

2011. december 21-én tértem vissza Queensbe egy üzleti megbeszélés után, hogy édesanyámmal tölthessem az ünnepeket.
Nyitottam 3 tetováló szalont, egyet Párizsban, egyet Londonban s egyet Queensben, hogy közel lehessek anyámhoz. Így hát be tudtuk pótolni azt a sok kimaradott évet az életünkből. Mostanság azzal nyaggat, hogy mikor csinálok neki unokát.... az agyamra megy már ezzel.
No de, visszatérve.

2012. január 1-én közölte velem, hogy daganatot találtak a mellében. Vagyis mellrákban szenved. Nem tudtam mi az oka annak, hogy ezen a napon közölte velem, (tudni kell azt, hogy anyám rejtélyes személyiség, ezt örököltem is tőle) de cseppet sem voltam felkészülve erre.
Így hát itt maradtam vele.
Vettem egy nagyobb házat Queensben, hogy én és édesanyám kényelmesen élhessünk.
81 évesen is olyan jól tartja magát mint még soha! Minden reggel elmegy sétálni a parthoz, délben teázgat a barátnőivel a sarki cukrászdában, délután meglátogat egy pár kiállítást, moziba megy; este pedig színházba megyünk együtt, vagy beülünk kedvenc vendéglőjébe. Minden héten rendszeresen járunk kemoterápiára, s én adom be a gyógyszereit.
Szeretem édesanyámat. Érte még a holdat is lehoznám az égről. Ő az egyetlen nő a szívemben, s lelkemben.
Amilyen élete volt, megérdemli, hogy a világ ismerje őt, s életét.
Mert a szíve aranyból van, s szeretete határtalan.

Jelen:

Éppenséggel a legújabbik kiállításomra készülök, s egy könyvkiadóval vitatkozom, hogy kiadják azt a könyvet mely szüleim történetét tartalmazza. Egy-két érdekes cikkel megfűszerezve, melyeket ők hallottak másoktól.
Mindig nyüzsgök, s az őrület szélén állok. Mégis nyugodt vagyok.
Alig várom, hogy hazaérjek s egy kád forró vízben elmerüljek gondolataim tömkelegével.