♥ VANILLA RAINA CASTELL-BLANCH ♥♥ ♥ 18 ♥ ♥ ♥ 1993. 03. 19 ♥ ♥ ♥ Bronx; Belmont ♥ ♥ ♥ dance with the tears in my eyes ♥ ♥A megtöltött pisztoly ott hevert az asztalon, pontosan félúton közöttünk. Alig telt el egy perc azóta, hogy az egyetlen töltényt belehelyezte Adam a tárba, majd megrázta azt, hogy még számunkra is kétely legyen, a ravasz hányadik meghúzására kíván halálos sebet ejteni valamelyikünkön a gyilok eszköze. Nem volt túl sok veszteni valóm, neki viszont annál több. Viszont itt nem voltak érzelmek. Az utcáról jöttünk, Bronxból, ahol a legjobb, ha nem bizonygatod, hogy ember vagy és érzésekkel rendelkezel, mert áttaposnak rajtad és megölik benned mind azt a szépet, ami egy élőlényt sajátossá tesz. Itt nincsenek sajátos vélemények, egyet vall a körzet: élj holnap. Míg a fellengzős emberek azt vallják valahol a csillogós városrészekben, hogy a "Carpe diem" elv milyen tökéletes, addig mi ezt itt sikkesnek tartjuk. Akik csak a mának élnek, nem gondolnak a holnapra. Felesleges nekik, hiszen úgyis ugyan olyan gyönyörű lesz, mint az a perc, amit most is megélnek. Nem kell a holnapra gondolniuk, s így könnyed egyszerűséggel tudják azt vallani, hogy mindent bele kell vetni egyetlen másodpercbe. A holnap számukra eljön, és újabb boldog időket szerez nekik. De mi már nem valljuk ezt. Bronxban valld: éld meg a holnapot, és mutasd meg nem vagy gyenge hozzájuk. Talán ezt fitogtatva, de belementem egy játékba. Egy olyan játékba, ahol a játszma valóban életre-halálra megy, és egyetlen győztese van a játéknak. Sokan nyereményként "csupán" az életüket vihetik magukkal. Mi viszont emeltük a téteket és újabb játékszabályokat fektettünk le. Minden lövés előtt kérdezhet valamit a másik, amire nem lehet hazugsággal válaszolni, ha pedig akarja, akkor kérdését tettre válthatja, és bármit megtehet a másikkal.
Fagyos volt a levegő a poros szobában, ahová csupán a Hold fénye nyújtózott be, hogy fényt vessen a közöttünk heverő acél pisztolyra, melyet megpörgettem az asztallapon. Tétovázva érintettem a kibiztosított fegyvert, és összepréseltem ajkaimat, hogy közvetetten kiválasszam melyikünkön lesz a sor az első próbálkozáskor. Mielőtt azonban elindíthattam volna, Adam előre hajolva rátette kezét enyémre és mélyen a szemembe nézett:
- Ugye már nem haragszol rám?
Néhány percig elgondolkoztam a válaszon, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok köteles válaszolni neki, ugyanis még nem tartunk ott. Addig is halogathatom a kérdésére válaszadást, és magamban is tisztázni tudom, hogy mit gondolok arról az esetről.
- Várd ki a sorod - ejtettem ki elutasítóan és elhúztam kezem övé alól. Ekkor azonban hirtelen lépésre szánta el magát a velem szemben ülő. Felkapta a fegyvert, halántékához szegezve pedig várakozás nélkül húzta meg a ravaszt. Nem mutattam jelét, hogy érdekelt volna, vagy, hogy megijesztett volna tettével. Pedig a gyomrom összeszorult, és éreztem, ahogy meztelenül hagyott hátamon végigfolyik egy verejtékcsepp. De neki erről nem volt fontos tudnia. Hiszen neki hinnie kell, hogy elég erős vagyok, hogy túléljem ebben a világban.
- Akkor most válaszolj - szólt rám kissé ingerültebben, mint ahogy azt előszörre tette, én pedig ugyan azzal a kifejezéstelen arccal néztem vissza rá, ahogy azt eddig is tettem. Nyelvem most mégis megeredt, és kielégítette kíváncsiságát.
- Te voltál az egyetlen a családban, akiről azt hittem, hogy beszámítható, hogy megbízhatok benne, és minden titkommal hozzád szaladhatok, mert te megvédenél, ha arra kerülne a sor. De csalódást okoztál azzal, hogy nem tudtál megvédeni saját magadtól – haraptam el a mondatot, mert undorodva gondoltam vissza arra az éjszakára, mikor megerőszakolt. A saját bátyám. – Undorodom tőled, és megvetlek azért, amit tettél. Amiket tettél… Mert neked nem volt elég egyszer, ugye? Nem lett volna elég, ha egyszer teszel csak tönkre, és nem jársz vissza utána éjszakákat? Úgy nem tudtál volna eléggé összetörni. Mert mikor már azt hittem, hogy nem látlak, mert megdöglöttél valamelyik kocsma hátsó udvarán és végre nem kell szégyenkeznem a saját otthonomban, akkor megjelentél, és feltépted bennem azokat sajgó a sebeket. Nem csak, hogy haragszok rád, de megvetlek, elítéllek és… szavakat nem találok arra az érzésre, amit irántad érzek ebben a pillanatban – magyaráztam ridegen, és mintha csak megvédhettem volna magam azzal, hogy karjaimat testem köré fonom, dőltem hátra. Még mindig élt az emlékezetemben, mikor először bejött a szobámba, és csendesen azt suttogta a fülembe, hogy nem lesz baj, minden a legnagyobb rendben lesz. Majd ő megvéd, és a szüleink halála után, nem eshet még nagyobb bántódásom. Csak azt nem említette meg, hogy ő akar gyötörni a világ és gondolataim helyett. Szívesebben sírtam volna át azért éjszakákat, mert hiányoztak a szüleim, minthogy azért áztassam el párnámat, mert a saját testvérem okozott olyan fájdalmat, amit azelőtt még nem tapasztaltam.
- Reménykedj, hogy szerencséd lesz, és téged ér a golyó… - horkantott fel gúnyosan és magabiztosan nyújtózott el a rossz fa székben. Mind a kettőnknek ugyan akkora esélyei voltak a túlélésre és a halálra is. Talán én fogok veszteni, talán ő.
Ujjaimat a pisztolyra fontam, és kissé esetlenül, de kibiztosítva homlokomhoz emeltem. Nem csillant rettegés a szememben, nem könyörögtem, hogy hagyjuk abba, csak halálos lassúsággal meghúztam a ravaszt, ami kattant egyet, jelezve, hogy ez a játék még nem ért véget.
- Én kérdezek… miért ölted meg Anyát? – préseltem ki magamból a szavakat, és visszacsúsztattam neki a fegyvert.
- Mert nem adott pénzt drogra… neki kellett valami szarságra.
- A gyógyszereire! – fakadtam ki kínlódva, hiszen ezzel a kérdéssel a saját határaimat feszegettem. Az anyám a gyengepontom volt. Gyönyörű nő volt, akit kitagadott Manhatten elitje már tizenhét évesen, mert összeállt egy néger férfival, aki nem tudott diplomákat, vagy több milliárdokat érő birtokokat felmutatni, nem volt saját szállodája a szüleinek, ő csak a két kezes munkájával tudta megkeresni a mindennapi betevőt a családjának, miközben titokban járt az iskola mellé, hogy az ablak alatt hallgathassa a tananyagot. Mégis büszkén jelentem ki, hogy ő volt az édesapám, aki felnevelt, aki szeretett, és fogta a kezem, amíg itt volt nekünk.
- Hidegen hagyott a nyomora… beteges volt, egy senkiházi nő – szidta tovább anyámat, kezem pedig fokozatosan összeszorult a dühtől, ami átjárt. – Nem is ellenkezel… hisz te is az vagy. Egy rohadt szajha, aki bárkinek bármit megtesz, csak hogy megkaphassa a heti adagját. Vagy a napit?! Már nem is tudom követni milyen gyakran nyomod magadba a szereket… meg a férfiakat. Te sem vagy egy földre szállt angyal, Raina. Drogozol, kint állsz a sarkon, megszégyeníted magad…
- Nincs mit tönkre tenni rajtam, miután te a porig aláztál. Nincs méltóságom, sem tiszteletem. Ez nekem már nem árthat – vágtam közbe hirtelen, és rácsaptam az asztalra.
- A drognak élsz, és engem szidsz ugyan ezért?! Szállj már magadba, és gondolkodj el rajta, hogy ki szerezte emberségesebb módszerekkel a pénzt! Én, aki csak megloptam anyámékat, vagy te, aki árulta a testét… a helyedben már öngyilkos lettem volna – bújtatta elő farmerja zsebéből cigarettáját, majd egy szálat hanyagul szája szélébe tűzve meggyújtott.
Némán hallgattam szavait, és észre sem vettem, hogy már a vér is kiserkent tenyeremből, olyan erősen mélyesztettem bele körmeimet. Nem éreztem a fizikai fájdalmat.
Percekig nem szóltunk egymáshoz, nem akartam vitatkozni vele, mert csak üvöltöttem volna a méregtől, ami most átjárt. Kivártam, amíg elnyomta tenyerében a csikket, majd a földre hajította. Önelégült képpel vette fel az asztalról a pisztolyt és szegezte homlokának. Újra az a sötét mélység csillant meg szemeiben, ami akkor szállta meg, mikor elborult az agya, és nekem esett. Nem akartam. Nem akartam újra mocskosnak és tisztátalannak érezni magam érintései mentén.
A fegyver újra megadta magát, még nem értünk el a töltényig. Talán nekem kell meghalnom ma. Talán ezt szánta nekem a sors. Talán tényleg nem való egy drogos kurva a világra.
- Most pedig, nevezhetsz akár a karriered elindítójának is, de újra az enyém leszel… még egyszer, utoljára – szűrte fogai között, és a lőfegyvert odadobta nekem, és kirúgva maga alól székét, elém lépett. Erőszakosan rántott fel ültemből, majd csuklómnál fogva taszított a hideg falnak, hogy aztán száját keményen enyémre tapasztva csókoljon meg. Hányingerem támadt, ahogy hozzámért, és a térdeim is megremegtek. Nem kapálózhattam, nem szabadulhattam. Várhattam a sorsomat. A játéknak szabályai voltak. Nem lehettem csaló, nem bújhattam ki a szabályok alól..
Hajtogattam kétségbeesetten magamnak, de ahogy letépte sortomat, majd azt követve a vékony anyagú toppot, már nem tudtam hű maradni a szabályokhoz. Nem lettem volna képes még egyszer hagyni, hogy megtegye. Nem viseltem volna el azt az utánozhatatlan fájdalmat. Gyorsan döntöttem, és megállás nélkül húztam meg a ravaszt egymás után többször is.
A fegyver hangosan dördült el, megtaláltam a töltényt. Adam még egyszer rám nézett, majd felnyögve csuklott össze előttem. Testvérgyilkos lettem. Szabályokat áthágva, a nekem szánt golyót az ő fejébe repítettem. De még ekkor sem érdemelt egyetlen könnycseppet sem. Sem ő, sem az életem…
♥ ♥ Play by - Palvin Barbara ♥ ♥
