Life in New York City
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.

Life in New York City

Life in New York City
 
KezdőlapLegutóbbi képekRegisztrációBelépés

 

 Jonathan Willis

Go down 
SzerzőÜzenet
Vendég
Vendég




Jonathan Willis Empty
TémanyitásTárgy: Jonathan Willis   Jonathan Willis EmptyPént. Márc. 16, 2012 4:02 am

Jonathan Willis Tumblr_m0mf168lOo1qazd28o1_500

♦ JONATHAN GELLERT WILLIS ♦

♦ ♦ 30 ♦ ♦ ♦ 1982. Április 6. ♦ ♦ ♦ Manhattan - Upper West Side ♦ ♦ ♦ crash & burn ♦ ♦

Attól még, hogy te valamit nem látsz reálisnak, még nem jelenti azt, hogy nem is létezhet az. Kételkedsz? Jogodban áll, végül is, ettől leszel igazán ember, nem? Hogy van véleményed. De vajon tudod-e, hogy milyen az, amikor egyszer csak megtorpansz? Tudod-e, hogy ilyenkor mi történik? Körbenézel, és látod, hogy mindenki mennyire rohan, mennyire siet elintézni végeláthatatlan dolgát, amivel, ha valami különös, mágikus hókuszpókuszt okolhatóan egyszer végezne, az nem teszi igazán boldoggá. Valószínűleg senki se boldog, mindenki csak fut, miközben te még mindig csak állsz ott, magadban merengve azon, hogy voltaképpen, nem megmozdulni végtelenszer nagyobb mulatság, mint tenni, amit mindenki más. Gondolsz egyet, és rájössz, hogy csak a hülyéknek kell az asszimiláció. Te leülhetsz a földre és teheted azt, amitől jó kedved lesz, még akkor is, ha ez éppen a semmit tevés.
És te drága, jártál már a pokolban? Tudod, hogy milyen az? Tudod, kik vannak ott? Szörnyek, igazi szörnyek. A csontodat rágják, sikolyodon kacagnak, minden könny- és izzadtságcseppedet kínos pontossággal feljegyzik, hogy a későbbieken ezeket mások a képedre olvashassák. Fölösleges bíztatnod magad, ennek úgysem lesz vége. Az optimizmus baromság. Nem emlékszem rá, hogy valaha is bárkinek bejött volna.
Huszonhárom éves voltam, amikor először komolyabban próbálkoztam a fűnél kicsit erősebb drogokkal. Hülyeség volt – legalábbis muszáj ezt mondjam, ezt várják el tőlem. De, ha éppen az igazság érdekel, én élveztem. Csak álmodni és szállni, új világokat felfedezni… amikor a szemeddel hallasz, a füleddel látsz, a szoba ringatózik alattad, kicsúszik a talpad alól, vagy valósággal megszűnik létezni… tépsz. Messzire. Nagyon. Vágysz rá. Szereted. Akarod. Szép lassan semmi más nem számít, csak Ő. Az… szóval az anyag. Szerintem egészen elképesztő dolog nézni, hogyan függ fanatikus módjára valaki valamitől.
Átélni más, egész más.
Igazából semmit sem veszel észre azon kívül, hogy valahogy sosincs elég időd, és egyre kevesebben keresnek, hogy lógj velük. De ezzel sem foglalkozol nagyon, mert mindig van egy-két haver, aki veled tart, ők rántanak le téged, vagy te őket… totál nem fontos, a lényeg, hogy együtt vagytok. Bár ugyanolyan jól menne nélkülük is, tekintve, hogy az első öt-hat hónap után tökéletesen leszarsz mindent magad körül. Nem érdekelnek a lányok, a fiúk, a bulik. Nem megy a szex, két sörnél többet nem tudsz magadba tolni, azt is kihányod. Nem érzed az éhséget, ahogy az étel ízét sem. Fáj, ha simogatnak, és lényegesen kevesebbet zuhanyozol, mint ami szükséges. Ám ha nem kapod meg a drogodat? Zúzol, rombolsz, sértesz… düh és dac keveredik benned, aki körülötted maradt, azt is a francba kívánod. Vagdosod magad, még többet hánysz, vacogsz, miközben szakad rólad a víz és zsibbad, bizsereg minden porcikád. Kínszenvedés, mintha le akarnák tépni a karodat. Igen kemény az elvonás.
És ilyenkor jön a váltás. Közbe lép egy régi ismerős, a család jó barátja, aki szuperhősként akar tetszelegni anyám előtt, mióta apám huszonegy éves koromban lezuhant egy Sydney és New York között tartó géppel. Az eset pedig épp kapóra jön neki, hogy mérhetetlen kedvességétől és barátságától többet kapjon a nőből… Oké, szóval szívesen bevágta volna neki. Ez az ismerős – nevezzük Powter-nek – pont ezért szép gyengéden felnyalt a padlóról, szakértő magaviselettel deklarálta, hogy ő itt már nem sokat tud tenni, majd az anyámmal - nem tudom miért, vagy hogyan de immáron karöltve - deportál az első jobb hírű klinikára. Viszlát szabadság, szevasz rabruha… de mond, neked hogy ízlett ez az évad a pokolban?

Hét év szaladt tova… az majdnem kettőezer-ötszáz nap. Most már, azt hiszem, jól vagyok. Igen, nagyon jól vagyok. Pár, jobb esetben figyelmen kívül hagyható apróságot leszámítva…
Egy meglepően merev szempár nézett rám. Hidegen méregetett, néha-néha egy leheletnyit megrándult – szinte viszkettem tőle. A szempár tulajdonosa igyekezett ráérősen közömbös pofát vágni, miközben dohányzott. A kezével a telefonján nyomkodta a gombokat, de ehhez a tekintetét le sem vette rólam. Nyeltem egyet, zavartan pislogtam hol rá, hol a földre, hol pedig a tapétán egy-egy foltra. Eléggé tágas szoba volt, ehhez képest a padlószőnyeget és pár nagyobb cserép növényt leszámítva más nemigen leledzett benne. Nem voltak székek, nem voltak ablakok, neoncsövek adták a fényt. Két ajtó nyílt ide, az egyik kivezetett az előtérbe, onnan lehetett az utcára menni vagy a liftekhez, illetve a laborokhoz is onnan vezetetett az út, a másik, a szoba túl felén lévő az irodákhoz vitt. Amúgy funkcióját tekintve a szobában semmi mást nem lehet csinálni, mint cigizni és várni.
Ismerős hely nekem, majd’ mindennap vagyok erre. Azt hiszem, öt éves koromban járhattam itt először, amikor apám egyszer elhozott ide, a nyomozóirodába. Annak idején itt dolgozott törvényszéki helyszínelőként – ez valami olyasmi, mint amit a CSI szereplői csinálnak (nem a színészkedés). Rengeteget mesélt a munkájáról, egyszerűen imádta. Én meg hallgatni szerettem őt, a történeteit gyilkosokról, áldozatokról, titokzatos, gazdag özvegyekről, zsarolókról… Egész jól kiegészítettük egymást, még ha nem is pont gyerekfülnek való sztorik ezek. Hiszek az ilyen karmikus hülyeségekben annyira, hogy ne gondoljam, puszta véletlen csupán, hogy mára én is ugyanott végzem napi munkám, mint ahol ő tette… Van ebben valami sorsszerűség, hogy pont így, pont ez – vagyis, az övéhez hasonló. Powter közbenjárását leszámítva is biztosan kell lennie ebben valami mély, komoly oknak. Bár nem is tudom… laboráns kontra helyszínelő – annyi a különbség köztünk, mint Abby és Tony között az NCIS-ben. És ha még egy zsarus sorozatot emlegetek, kénytelen leszek valakit megkérni, hogy lőjön engem tarkón.
A szoba túl felén a zár hirtelen kattant egyet, a kilincset lenyomták, majd a nyikorgó ajtót kihajtották. Valami szőke, kosztümös nő lépett be. Ciklámenszín szájjal, minden fogát kivillantó, ám a derűnek egy csepp jelét sem mutató mosollyal közeledett.
- Jonathan Gellert Willis? – fordult a dohányzó pasas felé. Az nemlegesen intett neki, miközben olyasmit dörmögött, hogy „nem én, hanem a másik ott”, azt hiszem, csak ekkor hagyta abba a stírölésemet. Legalábbis gyanúsan más irányba fordult elégedetten eregetve a füstkarikákat. – Elnézést. – mondta még neki halkan a nő, majd odasietett hozzám.
- Nathan Willis? – Életemben nem láttam még a nőt, biztos valami újonc titkárnő. Gondolom ő is hasonlóan gondolkodott rólam… a szemöldöke a magasba szökkent, ahogy végig nézett rajtam. A mosolyát próbálta megőrizni annak fogkrémreklámba is beillő bájával, de a zavart és a meglepettséget nem sikerült lepleznie; az sem biztos, hogy próbálkozott ezzel. Nincs valami tudósszerű profilom, ezt elismerem.
- Öhm, igen… én lennék. És ön pedig…
- Charlotte Evans. – vágta rá egyből, reflexszerűen szorításra nyújtotta a kezét. Elfogadtam, bár nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem ez a dolog olyan furcsa nőkkel szemben. Az egyszer igaz, a kézcsók milliárdszor zavarba ejtőbb lenne, soha nem folyamodnék ahhoz. Valahogy olyan ódivatú… Vagy csak egy tahó vagyok… – Kövessen. – mondta, miután leengedtük kezünket. Én így is tettem. Végig mentünk a szobán, kiléptünk az ajtón, a sötét folyosóra érve. Jobbra ajtók nyíltak, balra imitt-amott székek és alacsony asztalok sorakoztak, meg összesen három kávéautomata. Nyomasztó ez a hely, sosem bírtam az erre való mászkálást. Nyílt egy nagyobb és jóval világosabb folyosó ugyancsak balra, azon bekanyarodtunk, a harmadik ajtó előtt megálltunk. Itt megint felém fordult.
- Innen betalál. – mondta teljes meggyőződéssel, ha akartam volna se lehetett volna ellentmondásom. – Mr. Powter már várja magát. Kopogjon, mielőtt benyit. – vágott egy búcsúzó grimaszt, majd tovább tipegett, vissza az előző folyosóra. Egyedül maradtam.
Egy mélyet sóhajtottam és az ajtóra néztem hosszan, mélyen… Hezitáltam. Bemenni, vagy nem bemenni? Hamletnek se lehettek nagyobb problémái. Ilyenkor mérlegelni szokás általában, tudod olyan formám, hogy az egyszer biztos, hogy Scott Powter odabenn vár rám. Ha most el is slisszolok, akkor is csak időt nyerek. Hiába bújnék, menekülnék, tennék bármit ezen az ég vagy pokol egy adta világon, ő megtalál, előle nincsen menekvés. Utálom azt az embert. Talán többet köszönhetek neki, mint bárki másnak körülöttem, akkor se érzek semmi mást iránta, mint égő, kínzó gyűlöletet. Együtt volt az anyámmal, aztán úgy két éve dobta őt, kiskirályként uralkodik felettem is. Mintha csak… nem is tudom, mint ha ő teremtett volna engem. Ő egy… ő a…
Megráztam a fejem, be se fejeztem a gondolatot, váratlan lendülettel feltéptem az előttem lévő ajtót és beléptem. Világos, fehér falú iroda volt, könyvespolcokkal, parkettával, sötét fa bútorokkal és egy antik, barokk stílusú íróasztallal középen. Előtte három szék volt, mögötte csak egy, amit történetesen éppen elfoglalt valaki. Egy ötvenes évei végén járó, kopaszodó, öltönyös figura, a homlokán eszméletlen mély ráncokkal, a füle környékén a haja őszült. Jegyzetek, iratok voltak előtte, nyílván azok fölé görnyedt, mielőtt benyitottam. Ám most rám nézett, a szemüvegét levette, lassan, elcsigázott mozdulattal hátradőlt ülőhelyén, miközben ujjait tarkóján összefonta. Kedélyesen nézett rám, úgy tűnt, kopogás ide vagy oda, alaposan felkészült jöttömre.
- Á, Jonathan! – csodálkozást erőltetett a hangjába, bár azt nem tudom, miért.
- Scott. – biccentettem egyet köszöntés képpen, kelletlenül vigyorogva. Intett nekem a kezével, jelezve, hogy üljek le. Amíg eljutottam a székekig, valamit a fiókjában kezdett matatni, ezt akkor sem fejezte be, mikor legunnyadtam vele szemben. Zörgött, piszmogott, én meg kíváncsian figyeltem, mi lesz ebből. Még nem végzett vele, mikor beszélni kezdett.
- Azért hívtalak ide, drága Jonathan, mert valami olyasmiről hallottam, hogy Novak elkobzott tőled egy bizonyos szert. – végre elővett egy lapot, egy labori jelentést. Elém rakta, én mégsem néztem az iratra, a szemeibe meredtem. Rámutatott a papíron egy sorra. – Az anyagot a saját érdekedben bevizsgáltattam. Az eredmény egészen érdekes. Lizergsav-dietilamid. Tudod, hogy mi az? – tudta, hogy tudom. Talán már rögvest abból, ahogy elsápadtam.
- A… az LSD. De Scott, mielőtt bármit is mondanál, meg tudom magyarázni!
- A francot fogod te most ebből kidumálni magad. Ugyan már! Ne nézz hülyének… vagy csak ne legyél ilyen gyerekes. – nevetett. Ő most komolyan kinevetett engem? Az alsó ajkamba haraptam, lekaptam a tekintetem róla. Mint aki tényleg bűnös. Mint aki tényleg tett valamit. És ez így is volt, többnyire… Csak nem pont úgy, ahogyan Scott gondolta. Nancy Holloway-ről meséltem már? A gimnazista barátnőm volt, a suli dívája. A szülei gazdagok voltak, ő népszerű és gyönyörű. A legenda úgy szól, hogy csak azért kezdett el velem járni, mert éppen volt egy nyomozás, amiben az ő apja is a gyanúsítottak listáján szerepelt. Apám dolgozott az ügyben, és nagyvalószínűséggel ki is hozta volna Holloway papát bűnösként, ha a köztem és lánya között tomboló kapcsolat ki nem tudódik, ennek következtében pedig személyes érintettség okán el nem veszik tőle az ügyet. Apám persze tombolt dühében, de aztán idővel csak megbékélt. Én pedig? Éltem vidám kis életem. A gimi legjobb nője volt az enyém, innentől természetes, hogy magam is elég nagy arc voltam. Aranyos volt, elvittem az érettségi bálra, ahogy illik, szakítottam vele az egyetem előtt… De a jó viszony közöttünk valahogy a mai napig megmaradt. Az övé volt az anyag, amitől Novak volt olyan drága és megszabadított. Nancy el akarta adni, és a pénzből Kaliforniába akart menni, a férje után. Én csak vigyáztam rá neki, amíg nem talál egy helyet, ahol tarthatja, vagy egy vevőt rá… Jócskán el lettek szúrva a dolgok. De nem szóltam Scott-nak erről. Ha nem szakít félbe, talán elmondom, de így higgyen azt, amit csak akar. Vádoljon, kínozzon meg, de ugyanakkor menjen a fenébe is!
- Jonathan… Nathan, én megértem azt, ha néha kicsit összejönnek a dolgaid, mindenki lehet rossz kedvű, de… - negédes hangon szinte énekelt. Idegesítő volt. – ha jól emlékszem, nekünk van egy egyezségünk. Tudod te azt is, nem? Okos fiú vagy te ahhoz.
- Aha…
- Arról van szó, hogy én megígértem az apádnak, amikor meghalt, hogy vigyázni fogok rád, kilenc éve. Ügyeltem arra, hogy befejezd az egyetemet, segítettelek hol téged, hol anyádat. Melletted voltam, vagy nem? És megegyeztünk, hogy te is jó gyerek maradsz. Hogy zokszó sem lehet tőled.
- Igen, de…
- És amikor hét éve a kábítószerekhez nyúltál? – vagy fél oktávval magasabbra siklott a hangja. Lehunytam a szemem, összeszorítottam az öklöm, mindent bevetettem, hogy ne kelljek ki magamból, ne ordibáljak vele, ne üssem meg… bár nem túl erős ember ez a Powter, hiába a sok közös emlék, apám és az ő síron túl is tartó barátsága, kedvem lenne kicsipkézni azt a helyes kis pofiját ilyenkor. Gyomorforgató, övön aluli húzás ilyennel előjönni. A legpocsékabb, hogy valójában nem is tehetsz semmit, mint hogy befogod és hallgatod. Bármit is nyöszörög, nekem marad igazam, ugye? – Én küldtelek be az elvonóra, minden héten meglátogattalak. Én láttam, hogyan szenvedsz Jonathan, ó, nagyon is láttam! A földön csúsztál, mint egy beteg, mint egy féreg, mint egy… mint egy… Rémes volt. – ó igen, szinte érzem azt a mély, belülről fakadó együttérzést. - Elhiszem, hogy átélni sem egy leányálom, de gondolom eszedbe se jutott, milyen érzés ez nekem. Nekünk. Mármint, az anyáddal, kettőnknek. De aztán túljutottál rajta. – egy pillanatra elhallgatott. Már azt hittem, végre vége, reménykedve pillantottam rá, ám mégsem fogyott ki a szavakból. – Túljutottál, és visszamentél tanulni – megjegyzem, sosem történt volna meg, ha nem erőszakolja rám. – aztán lediplomáztál. – az előtt egy héttel Las Vegasba akartam szökni az akkori barátnőmmel. Hála neki abból se lett semmi. – Majd pedig megint csak az én jó voltomból kaptál itt az egyik laborban egy gyakornoki állást. Én komolyan azt hittem, hogy orvos lesz belőled, vagy gyógyszerész – most viccel? Ahhoz túlságosan utálom az emberek nagy részét. Nem tudnám elviselni, ha még nekem panaszkodnának a hátukon lévő gennyes kelésekről… -, egészen meglepődtem, mikor a bűnügyi labor mellett voksoltál… Jonathan, remélem, megértesz. Én aggódom érted, nem akarom, hogy megint ilyesfajta gondjaid legyenek. Egyszerűen kár lenne érted.
Ha nem tudsz semmi értelmeset mondani, jobb hallgatni. Ezt még anyám tanította nekem – ezt az egy dolgot tanította nekem, legalábbis, ami fontosabb és nem a szobatisztaság - ám ezt az elvet kitűnően tudom hasznosítani ilyen és ehhez hasonló helyzetekben. Hallgatásba burkolózok, mint megannyiszor máskor…
Szívesebben lennék most valahol, akárhol máshol. Tényleg ritkán fordul elő velem, hogy valamire azt mondom, itt és most elég, nem bírom tovább. Kitartó vagyok, viszont per pillanat szívesen kisétálnék a szobából. Nem egyik pillanatról a másikra eltűnni, vagy mást érezni, hanem felállni, és faképnél hagyni. Untasson mást, hagyjon békén engem… Világ életemben New Yorki voltam, itt születtem, az itt lévő emberek alapvető parasztságaihoz vagyok hozzászokva. Gondolhatod, az átlagosnál valamivel magasabb az ingerküszöböm. Néha csodálom ezt az embert, hogy sikerül neki nem csak hogy kihúznia, de meg is gyújtania a gyufát. És miért tűröm ezt hang nélkül?
Csend borult az irodára. Scott nem mondott többet, várakozva figyelt rám. Én csak visszanéztem rá a tökéletesen leolvasható „most akkor mit akarsz, mit tegyek?” arckifejezésemmel.
- A bizalmam most némelyest csökkent feléd. – kezdte új lendülettel. – harminc éves vagy, felnőtt férfi. Azt hittem, így már tudod, hogy mit szabad és mit nem. – ismét hátradőlt, ugyanazt a pózt felvéve, mint amiben volt, mielőtt leültem. – De már tudom, hogyan fogom ezt orvosolni. – olyan jó lett volna felpofozni. Mondják persze, az erőszak nem megoldás, de attól még hatásos, nem? Mindenesetre, talán most az lett volna. – Kapsz egy labortársat.
- Hú de jó! Csoport terápia munka közben?
- Ne flegmázz. Ez amúgy is csak munka. Kell valaki, aki figyel arra, hogy legalább aközben kevesebb baromságot csinálj.
- De nem is tettem semmit!
- Ez nincs így. És ne vágj közbe, amikor beszélek. Nem illendő. – és tudod még, hogy mi nem illendő Powter, he? Azzal jó pofizni, akinek az anyjával kikezdtél. Kérdezd csak Stifler-t, ha nem hiszed… - Láttad a váróban azt a másik alakot? Úgy tudom, ő is ott lehetett akkor. – Egy másodpercig eltartott, mire leesett, hogy a bámulós-dohányzós paliról beszélhet az elejéről. De, amint beugrott tiltakozóan léptem fel ellene.
- Na nehogy már! Most komolyan beszélsz? Az?! Na ne! Az még akkor se ismerné föl a mikroszkópot sem, ha éppen eltörné!
- Ne kiabálj.
- Nem kiabálok!
- De igen, határozottan azt teszed. – megsemmisítő pillantást lövellt rám. Próbáltam semleges pofát vágni rá - Amúgy honnan veszed ezt? Beszéltél vele egy szót is? – gyanúsan mosolygott. Mint aki elhallgat egy rejtett poént.
- Nem, de… az ilyen látszik az emberen.
- Aha, értem. Megnyugodhatsz, nem ő lesz az, hanem a testvére. Csak valami papírokért küldték be őt, mert nem ért rá az érintett. Amúgy egy huszonhat éves, friss diplomás lesz. Ha van türelmed, kedvedre tanítgathatod, vagy csak a rutin melókat bízod rá… szabad kezet kapsz. Ő meg majd jelent rólad nekem. – még mindig mosolygott. Én ráállón sóhajtottam egyet. Valahogy az az érzésem támadt, ha nem segítek Nancy-nek, akkor is mellém állít valakit. Nincs mit tenni, de legalább van okom, hogy szidjam őt ma este.
- És hogy hívják a pasast? – kérdeztem végül beletörődve.
- Úgy érted? – nézett értetlenül.
- Hát a tag, akit küldesz csőszködni…
- Ó, hát az a tag speciel nő. Dana Raleigh. – az órájára nézett, majd hirtelen felállt. – de most ha megbocsátasz, húsz perc múlva kezdődik egy tárgyalás a Carson-ügyben. Oda kell érnem mihamarább. Kitalálsz, ugye?
- Valahogy csak megoldom. – rántottam vállat, majd én is felálltam.
- Remek. Tényleg ne haragudj, nem is figyeltem, hogy repül az idő. – felém fordult, gyorsan kezet rázott, én csak bambán figyeltem rá. Legbelül előre örültem, hogy úgy fél perc és végre megszabadulok tőle. – Hát, a viszont látásra.
- Üdv. – mondtam neki, majd kirohant, becsukva maga mögött az ajtót. – Újra egyedül. – sóhajtottam magamnak.
Visszaroskadtam az egyik székre, valamivel kényelmesebb pózban, mint az imént. Ha egyből visszahúznék a laborba, még találkoznék vele a folyosók egyikén. Nem, nincs az az isten, amiért én ezt bepróbálnám! Újra az asztalra néztem, pontosabban a lapra, amit kitett oda még az elején.
A kezembe fogtam, elolvastam, és ekkor egy nagyon szépet szitkozódtam. Hogy miért? Ja persze, te nem láttad a dátumot, ugye? 2008. augusztus 17. - a dokumentum kiadási ideje. Na szép, mondhatom, gyönyörű. Még egyszer átfutattam rajta a szemem, majd gondoltam egyet, összegyűrtem és a zsebembe mélyesztettem. Gondoljuk csak át még egyszer: ha, amit felhozott ellenem, az nem is teljesen igaz… úgy értem, egy három és fél éve készült dokumentummal szerzett igazolást arra, hogy egy utolsó, visszaeső, drogos patkány lettem? Azt már tisztáztuk, hogy nem vagyok teljesen ártatlan, de talán megérte volna egy cseppet-csöppet mégis ellenkezni… Vajon hitt volna nekem? Ugyan már! Kizárt… Ilyen nincs. Ezt alaposan, csúnyán bebuktam. Nem teszek semmit, mint segítek egy barátnak, és akkor is én iszom meg a levét, hála annak a spicli Novaknak. Ha egyáltalán Novak tényleg köpött. Elvette az anyagot, az egyszer fix. De valóban odaadta Powter-nek? Ha igen, akkor minek a hamis teszt? Vagy csak Novak beszélt róla Powter előtt? Egy fülest kapott? Vagy blöffölt? Gyanús… És hogyan adjam be ezt most Nancy-nek? Bár miatta még a legkevésbé aggódok, okos lány ő, azóta már biztos kitalálta, hogyan jusson Kaliforniába.
De van itt még valami: Dana Raleigh. Na, őt aztán már tényleg nem tudom sehová sem tenni. Valami nehéz életű kis… most minek szabadítják rám? És hogyan fog ez működni? Elejtek valami üvegcsét, ő meg majd rögtön rohan Powter-höz, hogy „juj és hjaj, ez így meg úgy…!”. Mi van, ha én ezt nem akarom?
Én ezt tényleg nem is akarom.
Vagy nem is…
Rendben, akkor jó. Ha harc, hát legyen harc. Ha Powter azt hiszi, ilyen könnyen kicsinálhat, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. Jön még kutyára dér, anyahomorítóra pedig bosszú. Scott kontra Jonathan hidegháborúk első szakasz. Kezdődött 2012-ben, célja pedig… hm, mondjuk kire fog jobban figyelni a Raleigh csajszi. Szóval szabadon rendelkezhetek vele? Komolyan ez a helyzet? És nő az illető. Ó, édes-drága Scott Powter, olyan fegyvert adtál a kezembe, amihez még nincsen pajzs. Nem félsz? Én igen, szinte már beleremegek… Na, várjunk, ez kicsit most őrültnek hangzott.
Nagy dilemma: tényleg nem tudok a seggemen ülni? Maradhatnék kussban, kaphatnám a spéci kis fizetésem, perkálhatnám a luxus adót apám öröksége után, gondom sem lenne. Csak fogjam be és mosolyogjak. Vágjak jó pofát ezekhez a… Tényleg nem tudok a seggemen ülni.
Még egy sóhaj szakadt ki belőlem, mielőtt felálltam és elhagytam a szobát…


♦ ♦ Ian Watkins ♦ ♦
Vissza az elejére Go down
Megan Wallis
Manhattan - Upper East Side
Manhattan - Upper East Side
Megan Wallis


Hozzászólások száma : 48
Points : 18
Kor : 31
Tartózkodási hely : New York - Manhattan

Jonathan Willis Empty
TémanyitásTárgy: Re: Jonathan Willis   Jonathan Willis EmptyPént. Márc. 16, 2012 7:39 am

Hűha. Izgalmas életed lehetett...
Elfogadva!

Jó Játékot!

-----

Megan W.
Vissza az elejére Go down
 
Jonathan Willis
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Life in New York City :: Our world! :: Hírek és Kérdések :: Archívum-
Ugrás: