Mika Gilles

Nem fogok időben odaérni. Önző, hisztis, beképzelt ribanc voltam vele! És így fog rám emlékezni. Még jobban belehúzok, közben kétszer meg is csúszok a fehér csempén és majdnem felborítok egy ápolónőt, aki méltatlankodva fordul utánam, de nem érdekel. A férjem haldoklik. És én csak most tudtam meg.

Három éve még minden tökéletes volt. Amolyan tini-románcnak indult ez az egész. Első látásra szerelem, örökké együtt leszünk és hasonló baromságok. Aztán később, miután mind a ketten befejeztük a gimit és éppen a parkban voltunk… Ő deszkázott, én meg figyeltem. Az egyik pillanatban még ott volt, aztán eltűnt. Úgy ugrott köré mindenki, mint a filmekben.
A kórházban kiderült, hogy rákos, viszont a daganat eltávolítható annak ellenére, hogy úgy néz rosszindulatú. Persze, hiszen rák… A kezelések és a műtét jól sikerültek, minden a legnagyobb rendben haladt. Elmondták, hogy a tumor teljesen eltűnt, a férjem újra teljes életet élhet, lehet egy focicsapatnyi gyereke, szóval meggyógyult és mostantól nem érdekli őket, hogy mit csinál az életével. Mindezt persze az után tudtuk meg, hogy egyetlen szerelmem félreérthetetlen helyzetben talált otthon, a személyi edzővel.

A francba is most már! Hol van az a nyomorult kórterem? Mindenhol csak fehér csempe. A padló és a falak is abból vannak. Megvakít ez az egész. 208. Berontok az ajtón és rögtön megtorpanok.
- Pocsékul nézel ki… - Nyögöm ki végül. A rokonai csak bámulnak rám, azokkal a nagy, barna szemeikkel, amiket annyira utálok. Mintha a vesémig látnának velük és ki tudnák fürkészni az összes féltett titkomat az arcom egyetlen rezdüléséből. De előlük már nem kell semmit eltitkolnom, hozzájuk már sehogyan nem tartozom, aláírtam a válópert. Épp az előtt pár órával, hogy megtudtam, a férjem újra kórházban van.

Mindig is szerettem. Nem tudom mi történt velem, amikor a személyi edzőm alá feküdtem. Talán csak túl jól ismert. Vonzott benne valami… Az, hogy féltem tőle. Volt valami, a szinte már fekete szemében, a széles vállaiban, az izmos karjában, ami egyszerre keltett bennem félelmet és vonzott, mint a mágnes. Amikor a szemembe nézett, alig tudtam tőle elszakadni, holott tudtam, hogy nekem férjem van, akit szeretek. Őt nem érdekelte, azt mondta amint lehet, válunk. Nehéz volt nem bevenni azt a doboz nyugtatót, amit neki írtak fel az orvosok, hogy vegye be, ha fájdalmai voltak. De nem akartam egy hetes megfigyelés alá kerülni, vagy vissza anyámhoz, hogy vigyázzon rám, nehogy a kislánya újra megpróbálja megölni magát. Pedig most egész érthető lett volna, hogy miért is akarom annyira.

Egyetlen pillantásával képes elmondani a rokonainak, hogy most szeretne velem egyedül lenni. Gyámoltalanul megállok az ágya végében, közben hallom, ahogy mögöttem csukódik az ajtó.
- Kinyírom Paul-t, amiért elmondta. – A hangja még mindig olyan határozott, mint ahogy emlékeztem rá, bár sokkal kevesebb benne az erő. De érezni mögötte az embert. Paul egyébként a legjobb barátunk, ő mondta el nekem, hogy a férjem egy szerencsétlen kórházban haldoklik. Még csak nem is nézheti meg utoljára az otthonát. Nem búcsúzhat el a barátaitól. Most már én sem vagyok biztos benne, hogy nem ront be mindjárt egy ápolónőosztag, hogy kihurcoljanak a kórházból, mert elfogadhatatlanul viselkedtem a folyosókon, mint egy hatéves.
Magához int, én pedig gondolkodás nélkül odalépek hozzá és a nyakába borulok. Csak akkor veszem észre, hogy gyakorlatilag zokogok, amikor csitítani kezd.
- Mégsem tűnt el a daganat, igaz? – Kérdezem tőle, mikor már nem fuldoklom a sírástól. Nem válaszol, de a szeméből mindent ki tudok olvasni…